Ezek méretarányos műanyag makettek, amelyek összeszerelést és festést igényelnek. A készletek nem tartalmaznak festékeket és ragasztókat, hacsak nincs másképp feltüntetve.
Leírás
A Hawker Siddeley Harrier megdöbbentette a világot azzal az egyedülálló képességével, hogy függőlegesen képes fel- és leszállni az erőteljes, 8000 kg tolóerejű motorjának vektoros tolóerejét kihasználva. Az 1960-ban tesztelt koncepció után a repülőgép számos tesztelési és módosítási időszakon ment keresztül, mielőtt 1974-ben a Királyi Légierő és más nemzetek elfogadták volna. A sorozatgyártású Harrier-ek 8000 vagy 9750 kg tolóerejű Pegasus 6 vagy 11 motort használtak, és természetes volt, hogy a Királyi Haditengerészet alkalmazást találjon az ilyen típusú repülőgépek számára a flotta légierejében. Különböző politikai és pénzügyi megfontolások késleltették a “haditengerészeti” Harrier megrendelését 1975 májusáig, amikor az Admiralitás kezdetben 24 repülőgépet, majd 1980-ban egy T.Mk.4-est rendelt meg.
Az FRS.1 könnyen megkülönböztethető a szárazföldi társaitól a módosított orr-részről, amely magában foglalja a megemelt pilótaülést és a Ferranti Blue Fox radart, valamint a fő fegyverzetet, a Sea Eagle hajóelhárító rakétákat és az AIM-9L Sidewinder levegő-levegő rakétákat. A Martel vagy Harpoon rakéták alternatívaként hordozhatók a Sea Eagle helyett, amíg az utóbbi hadrendbe nem áll. Az első FRS.1, amely repült, valójában a kezdeti sorozatgyártású Sea Harrier volt 1978. augusztus 20-án, a prototípus pedig később, 1978 decemberében. A Sea Harrier-ek otthonát a Yeovilton haditengerészeti bázisnak jelölték ki, és 1979 júniusában kapták meg az első repülőgépeket, ahol négy nappal később megkezdődtek az intenzív repülési próbák a “100/VL” századdal.
Ezt az IFTU egységet 1979 szeptemberében 700A századdá, 1980 márciusában pedig 899. századdá nevezték át. Három “Through-Deck” cirkálót rendeltek a Sea Harrier műveletekhez: Invincible, Illustrious és Ark Royal, amelyek közül az elsőt 1980 júliusában állították szolgálatba. Mindhárom hajót “síugró” rámpával látták el, hogy segítsék a teljes terheléssel történő felszállást, és ezt a berendezést a HMS Hermes kommandóhordozóra is felszerelték, amikor egy Sea Harrier századot rendeltek hozzá. India 1979 novemberében egy kis exportrendelést adott le hat FRS.51-es és két T.60-as kiképzőgépre.
A Sea Harrier, a RAF GR3 Harrier-eivel együtt, a közelmúltbeli Falkland-szigeteki válság során esett át éles harci teszteken. A brit dél-atlanti erőt a GR3 és FRS.1 Harrier-ek hozzáadásával erősítették meg, így a teljes ugrórepülő-erő körülbelül 40 repülőgépet számlált a Hermes és Invincible hordozókon. A Sea Harrier (FRS.1) körülbelül 30%-kal nagyobb reakcióvezérléssel rendelkezik a könnyebb leszállás és a jobb “orr feletti” láthatóság érdekében; azonban a RAF GR3-asai is jól teljesítettek a konfliktus során, és mindkét repülőgép kiválóan helytállt. A Királyi Haditengerészet Harrier-eit a konfliktus alatt az új “tompított” matt tengerkék színre festették, míg a RAF repülőgépei extra sötét tengeri szürke sémát viseltek. 0,9 Mach utazósebességgel, 1,25-ös végsebességgel és 0-s leszállási sebességgel ez egy igazán sokoldalú harci repülőgép, amely még sok évig a fegyveres erők készletében marad.
A modellről
1/48 méretarányú műanyag makett összeszerelő készlet
A befejezéshez szükséges: ragasztó, festék és befejező kellékek
A Hawker-Siddeley Harrier speciális változata
A brit Királyi Haditengerészet nagy sikerrel használta a Falkland-szigeteki háború alatt
A légfék nyitott vagy zárt állapotban is bemutatható
